Petőfi 200 – Ágyban, párnák közt

(nyom a ruha, belegörbedek, baj, hogy én díszmagyarba vagyok?) Magyar vagyok. (szétnéz) Legszebb ország hazám az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét a Kaszpi-tenger habjain is túl, és rónasága, mintha a föld végét keresné, olyan messze-messze nyúl. Magyar vagyok. Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai; ajkamra fel-felröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: magas kedvemben sírva fakadok, de arcom víg a bánat idejében, (nem kell szünet) mert nem akarom, hogy sajnáljatok. Magyar vagyok. Büszkén tekintek át a múltnak tengerén, ahol szemem egekbe nyúló kősziklákat lát, (nem kell szünet) nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, s mienk nem volt a legkisebb szerep; úgy rettegé a föld kirántott kardunk, mint a villámot éjjel a gyerek. Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? (szünet, felmegy a rúdra, kinyílik a hűtő)