Bandi bácsi, köszönjük a ragyogást…

Egymást érik a megdöbbentő gyászhírek, sorra hagynak el bennünket az erdélyi magyar kulturális élet legnagyobb személyiségei. Szombaton Csíky András, a 20. század második felének egyik legmarkánsabb erdélyi színészegyénisége is csatlakozott az égiek társulatához.

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, UNITER-életműdíjas színművész, Csíky András halálával egy újabb kimagasló, tiszteletre méltó színházi életpálya zárult le. Mindannyiunk szeretett Bandi bácsija Székelyudvarhelyen született 1930-ban, szakmai tanulmányait Kolozsváron végezte 1949–53 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Alapító tagja és vezetője volt a Nagybányai Állami Színház magyar tagozatának, a társulat Szatmárnémetibe költözése után pedig a Szatmári Állami Magyar Színház (később Északi Színház) tagja, 1960–69 között igazgatója. 1977-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, örökös tagja. Később a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata is örökös tagjává avatta. 1990 után a kolozsvári magyar nyelvű színészképzés egyik újraindítója, éveken át a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színházi Tanszékének tanára.

Emlékezetes alakításai között az egyetemes drámairodalom nagy szerepeinek egész sorát találjuk. Romeo, Hamlet, Higgins professzor, Andrej Bolkonszkij, Trigorin, ifj. Nagy István, Don Juan, Szakhmáry Zoltán, Caligula, IV. Henrik, Helmer, Tartuffe, Kolumbusz, Káin, Bethlen Gábor… Az ő nevéhez fűződik John Osborne Dühöngő ifjúságának első romániai bemutatója (Jimmy Porter). Jelentős alakításait román és magyar filmekben is láthatjuk, többek között a Liviu Ciulei rendezte Akasztottak erdeje című kétrészes filmeposzban, amely az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon az egyik legjobb alkotásnak bizonyult. A kétezres évek második felétől kezdődően fokozatosan visszavonult, 2008 óta nem vállalt fellépéseket.

Horváth Andor írta róla ugyancsak 2008-ban: „Évtizedek óta magam előtt látom és csodálom Csíky András arcát. Az arcát mondom, pedig jól tudom, hogy egész lényével színész. Tehetségének summája számomra mégis az arcában van. Szép, szabályos férfiarc: magas homlok, nagy szem, egyenes orr, jól ívelt száj, szépen rajzolt áll. Dús, szőke haj keretezi – az külön is játszik olykor, ha egy-egy fejmozdulattal hirtelen meglibben. Nem könnyen alakítható, mert rendkívül kifejező arc: sugárzóan hódító, komoran töprengő, szívszorítóan fájdalmas, villámlóan haragos. Emlékezetbe vésődő arc. (…) Az arc – bárki arca – akkor sokatmondó, ha láthatóvá lesz rajta a létezésében felragyogó ember. A színművésznek ezt a ragyogást kell alakítania – arca e műveletnek nemcsak tárgya, vagy eszköze, hanem a helyszíne: ott történik éppen az emberi lét eseménye. E ragyogással ajándékozta meg közönségét Csíky András annyi sok éven át.”