Bolondok tánca

Iván Habarovics vidéki kormányzóságában minden rendben van. Az orosz forradalom csupán távoli árnyképnek tűnik a hétköznapi fontoskodásaik, ügyes-bajos hivatali teendőik, nyílt titokként kezelt magánéleti afférjaik között lavírozó szereplőknek, hiszen világuk (ahogy általában a miénk is) csak addig terjed, ameddig a szem ellát. Ebben a kormányzóságban pedig láthatóan nincs semmi komoly baj. És épp az lesz minden baj forrása, hogy tulajdonképpen nincs semmi baj.

Iván Habarovics és a városlakók élete fenekestül felfordul, mikor a fővárosban híre megy, hogy az ő kormányzóságukban – az elöljáró és titkára által koholt hivatalos jelentésekkel ellentétben – nincs is forradalom. Miközben menteni próbálják a menthetőt, egyre világosabbá válik, hogy – kéz kezet mos alapon –, valahol mindenki hozzájárult a társadalmi hazugság gépezetéhez, még azok a forradalmi ifjak is, akik épp a forradalom érdekében nem robbantanak ki forradalmat.

Lev Birinszkij 1912-ben (az 1905-ös orosz forradalom után csupán 7 évvel) napvilágot látott komikus-szatirikus műve amellett, hogy az eszmék bűvöletében élők törekvéseinek hiábavalóságáról beszél, az egymást kizsákmányoló mindenkori ember látleletét is adja. Bélai Marcel és Kiliti Krisztián átdolgozása az eredeti dráma szellemiségét meghagyva, a szöveg ironikus, szellemes fordulatait kiélezve frissítette fel Birinszkij húsbavágó, ma is érvényes, keserédes humorban bővelkedő történetét.

A kevés ismert képek egyike Birinszkijről. Lev Birinszkij jobbra látható, a fehér lovon ülve (kb. 1923).
forrás: Wikipédia

LEV BIRINSZKIJ, A FANTOMSZERZŐ

Vladimír Procházka, a Činoherní klub dramaturgjának szavait Duró Győző idézi:

„Birinszkijről alig tudunk valamit. Néha azt hiszem, egy fantommal van dolgom. Életrajzi adatai bizonytalanok, e művének [ti. a Bolondok táncának] orosz nyelvű példánya nem ismeretes. […] 1885-ben született Kijevben. (Íme, már az első adat hitelessége kétségbe vonható: a New York Public Library katalógusa ugyanis 1887-re datálja szerzőnk születését. – D. Gy.) Oroszországból már 1901-ben menekülnie kellett, mert tagja volt egy illegális forradalmi szervezetnek, az ún. eszereknek. (Ez az adat is megbízhatatlannak tűnik, hiszen a kispolgári „eszer” párt, amely fölújította az egyéni terror politikáját, csak 1902-ben alakult meg. – D. Gy.) Zsidó származása miatt is üldözték. Ezután Bécsben élt, könyvkereskedő-segédként dolgozott, s éjjelenként tizenkét nyelvből fordított. Az 1905-ös forradalom idején visszatért Oroszországba, ahol majd egy teljes évet töltött. Azután újra Bécsbe menekült. Ott írta meg Moloch című forradalmi tragédiáját, ezt 1910-ben bemutatták, és hamarosan Európa-szerte ismertté vált. Ennek a műnek a párja az a komédia, amelyet ma este láttál, s föltehetően 1912-ben keletkezett. Ugyanebben az évben cseh nyelven színpadra került Prágában, és megjelent németül Münchenben, Leo Birinski név alatt, Narrentanz, vagyis Bolondok tánca címmel. […] A pillanatnyi színházi dicsőség a szerzőt Bécsből Münchenbe sodorta […] Állítólag a német némafilm egyes alkotásaiban is közreműködött mint forgatókönyvíró és rendező. További sorsát homály födi. […] Egy olasz színházi lexikonban (a tizenegy kötetes Enciclopedia dello spettacolo második kötetében – D. Gy.) szerepel egy Leo Birinski nevű, az USA-ban letelepedett forgatókönyvíró, aki a harmincas és negyvenes években tíz amerikai film munkatársa volt, és 1944-ben halt meg. Ő írta többek között a világhírű rendező, Rouben Mamoulian két filmjének – Énekek éneke, 1933 és Éneklő bandita, 1936 – a forgatókönyvét is. Az olasz színházi lexikon nem tünteti föl az író születési évét és korábbi munkásságát sem. Nem állíthatok bizonyosat, de talán nem járok messze a valóságtól, ha az 1918-ban Isten tudja, miért elsiratott Lev Birinszkijt és Leo Birinskit, akinek nem is volt olyan rossz dolga Amerikában, egy és ugyanazon személynek tekintem. Persze ki tudja, igazam van-e? Beismerem viszont, hogy e föltételezés tetszik nekem, hiszen egy ilyen előrelátó férfiú, aki már 1912-ben rámutatott a forradalmak emberi lényegére, bizonyára hamar fölismerte, hogy a legjobb lesz eltűnnie a nyugtalan és a zsidókat nem kedvelő Európából.” /Duró Győző: Egy fantomszerző látomása a forradalom fantomjáról – részlet/

AZ 1905-ÖS OROSZ FORRADALOM

1905. január 22-én (az akkor még használatban lévő orosz Julián-naptár szerint január 9-én) hatalmas, békés tömeg indult Szentpéterváron a Téli Palota felé, hogy kérelmet nyújtson át II. Miklós cárnak. A menetet a Georgij Gapon ortodox pap által vezetett Orosz Gyári és Üzemi Munkások Gyülekezete szervezte. A résztvevők – munkások, asszonyaik, gyermekeik és idős hozzátartozóik – nem lázadásra készültek, hanem igazságért folyamodtak. Beadványuk mély tisztelettel és bizalommal fordult az uralkodóhoz: „Felséges Urunk! Mi, Pétervár munkásai asszonyainkkal, gyermekeinkkel és tehetetlen öreg szüleinkkel együtt eljöttünk hozzád, felséges urunk, igazságot és védelmet keresni.” A szöveget áthatotta az a hit, hogy a „jó cár” nem ismeri népe szenvedését, és ha tudomást szerez róla, orvosolni fogja azt.

A hatalom válasza azonban kegyetlen volt. A fegyvertelen tömegre a cári gárda és a katonaság sortüzet nyitott. A „véres vasárnapként” elhíresült esemény során több százan meghaltak, és több ezren megsebesültek. Az elégedetlenség az egész Orosz Birodalomban forradalmi hullámmá szélesedett. Sztrájkok bénították meg az ipart, parasztfelkelések törtek ki vidéken, és lázadások robbantak ki a hadsereg és a haditengerészet egységeiben is – legismertebb ezek közül a Patyomkin páncélos matrózainak felkelése volt. Az ország működése megbénult, és a hatalom megrendülése polgárháborús állapotokat idézett elő.

Az 1905-ös forradalom nem döntötte meg a rendszert, de végzetesen meggyengítette annak legitimitását, és előkészítette a talajt az 1917-es forradalmak számára, amelyek végül elsöpörték a Romanov-dinasztia több évszázados uralmát.

„EGYETLEN IDEÁLT SE SZABAD MEGVALÓSÍTANI”

Részlet Kosztolányi Dezső Édes Anna c. művéből:

– Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát – dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes vitatkozók módjára –, mindig voltak urak, és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.
Körülnézett. Nagy sikere volt. A társaság, melynek megvédelmezte igazát, hálásan fogta körül. Tatár már le is tette a pontot, de a doktor felé fordulva még levonta a végső következtetést:
– Más megoldás nincs.
– De van – mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
– Erre kíváncsi vagyok. Micsoda az a megoldás? – kérdezte Tatár fölvetve kövér, okos fejét.
– Az irgalom.
– Az irgalom? – ismételte Tatár, és örült, hogy a vita új tápot kapott.
– Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő. Mindig, az év minden napján.
– Melyik az az ország?
– Krisztus országa.
– Az fönn van, a felhőkben.
– A lélekben van.
– De tessék megvalósítani itten. A bolsevikiekkel, az elvtársakkal.
– Nem is kell megvalósítani – szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. – Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él.