A nap fiai

Makszim Gorkij A nap fiai című darabját Zakariás Zalán rendező irányításával állította színpadra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata; az új előadás bemutatója április 19-én este 19 órától volt, az április 18–25 között megrendezésre kerülő idei Szent György-Napok keretében.

Gorkij A nap fiai című színdarabját 1905 januárjában és februárjában a Petropavlovszk-börtönben írta, ahová 1905 januárjában zárták, miután a szentpétervári forradalmi eseményekkel kapcsolatban letartóztatták.
A darab egy utolsó kép a múlt század eleji Oroszországról, a cári önkényuralom alatt élő nemesség értelmetlen életéről, miközben a parasztság széles tömegeit már a forradalom küszöbére sodorta a szegénység, az éhínség.
Egy nemesi udvarház lakóinak ki nem beszélt viszonyokkal, megoldatlan helyzetekkel teli mindennapjai elevenednek
meg a színpadon. Az eladósodott földbirtokos hiábavaló kémiai kísérletekbe öli minden idejét, és a tudománytól
megbabonázva nem vesz tudomást semmiről, ami körülötte történik: sem arról, hogy a viszonzatlan szerelem
gyötrelme már-már házasságtörésbe kergette feleségét, sem arról, hogy egyre magányosabbá váló húgán lassan
elhatalmasodik a betegség. A kémikusba egy gazdag özvegy, a feleségébe egy lánglelkű festő, a húgába pedig
egy szókimondó állatorvos szerelmes reménytelenül, aki e furcsa társaságban lassanként elvesztette minden
érdeklődését a világ iránt. E pasztellszínű melankóliát lépten-nyomon megzavarják egy attól fényévi távolságra
lévő univerzum korántsem megnyugtató alakjai: a feleségét verő iszákos, aki jogaiért még az urasággal is
szembeszáll; az újgazdag kispolgárok, aki Protaszov tudományára szappangyárat alapítanának; a zavargó muzsikok,
akik babonás félelmükben az uraság lombikjaiból felszálló bűzt okolják a környéken pusztító kolerajárványért.
A rendező mondja a darabról: „Derus és mégis megdöbbentő. Egyik pillanatban kacagok, a másikban elszorul a torkom.
Ha egy gondolatban kellene összefoglalnom ez a történetet, talán a lemondást, az önmagunk megvalósítását célzó
törekvéseink hiábavalóságát emelném ki belőle. A szereplők állandóan szebb jövőre várnak, és a maguk módján
tesznek is ezért, előbb-utóbb mégis kénytelenek belátni, hogy nem tudnak tovább lépni. Időnként talán mi is
feltehetnénk magunknak a kérdést: vajon a munkánk, az életünk valóban annyira fontos-e, mint ahogy általában
gondoljuk?”