William Shakespeare
Macbeth
Harold Bloom írja kitűnő Shakespeare-tanulmányában, hogy Macbeth az a színpadi alak, akinek története végén minden szörnyű tette ellenére sikerül a nézőben felkelteni „valamiféle elborzadt rokonszenvet”. Ennek oka, őszerinte Macbeth alapvető emberiességében rejlik. Ez az emberiesség lesz az, ami a „démoni király” történetét a homályos középkorból egy csapásra jelenkorunk, mindennapjaink világába helyezi át. Mindannyiunk életében vannak pillanatok, amikor választanunk kell aközött, amit megtenni helyes és erkölcsös (vállalva a lemondással járó áldozatot), és aközött, amit megtenni helytelen, sőt, bűnnek számít, de ami álmaink azonnali teljesülésével: gazdagsággal és hatalommal kecsegtet.(…) Így lesz az ördögi darab vérrel és gyilkosságokkal telített világából emberi gyöngeségünk megrázó története. És ezen belül Macbeth bátorságáé is – azé az emberé, aki megvív saját balsorsával. „Harcolni fogok, míg le nem faragják csontjaimról a húst” – mondja a darab záróképében, s ebben a megnyugvásban, legeslegutolsó gesztusa által nyeri el „elborzadt rokonszenvünket”.
David Zinder
